„Aki elfelejti a tegnapot, arra ítéltetik, hogy újra átélje azt.” Georges Santayana
A magyarországi németek elhurcolásának emléknapja, január 19. , hivatalos magyar állami emléknap, melynek létesítéséről 2012-ben hozott határozatot az Országgyűlés. Ezen dátum arra utal, hogy 1946-ban ezen a napon kezdődött meg a magyarországi németek szervezett elűzetése, az otthonaikból kényszerrel nyugatra telepítendő első budaörsi lakosokat szállító vonatszerelvény elindításával.
A kelet-közép- és délkelet-európai németség 1944-45 utáni elűzetésének, illetve kitelepítésének tervezése és gyakorlati kivitelezése szervesen illeszkedett a 20. század első felében lezajlott kényszermigrációs folyamatok sorába. A mintegy 14 millió németet közvetlenül érintő jelenség alapvetően olyan elvekre és célokra épült, mint az etnikailag homogén nemzetállam megteremtése, a vegyes nemzetiségű területek megszüntetése határmódosítások és etnikai tisztogatások által. A második világháború utáni békerendszer tervezése során prioritásként kezelték a homogén nemzetállamok megteremtését, akár kényszerű migrációk végrehajtásának árán is. A németek és más nemzeti és etnikai kisebbségek elűzetése és kitelepítése több tényező kölcsönhatásának és bonyolult összjátékának az eredménye. Az okok között felfedezhető az etnikailag homogén nemzetállam megteremtésének igénye, a kisebbségi kérdés „megoldásának“ gondolata, a 20. század folyamán már végrehajtott népességcserék és telepítések gyakorlati tapasztalatai, a náci rezsim brutális okkupációs politikájára adott válasz, valamint a Szovjetunió nyugati irányú hatalmi-expanziós politikája.
A második világháború előrehaladtával fokozatosan radikalizálódott a kelet-közép- és délkelet-európai államok politikai döntéshozóinak álláspontja a területeiken élő német kisebbségek háború utáni sorsával kapcsolatban. A háború végére az ott élő „népi németeket“ „Hitler szálláscsinálóinak“ tekintették, akik a Harmadik Birodalom „ötödik hadoszlopaként“ „államot hoztak létre az államban. A nácik által elkövetett borzalmakért kollektíven tették felelőssé a német kisebbségek egészét, amihez az egyes népcsoportokon belül ténylegesen működő nemzetiszocialista szervezetek tevékenysége szolgáltatta a legitimációs alapot.
A győztes országok konszenzusa alapján az etnográfiai viszonyokat át- és kitelepítésekkel, elűzetésekkel igazították a háború végén kialakult hatalmi együtálláshoz és az újonnan megállapított határokhoz. Az etnikailag homogén, megtisztított nemzetállamok megteremtésének vágya mellett sokat nyomott a latban a bosszú és a megtorlás, de legalább ilyen fontosak voltak a gazdasági és a szociális aspektusok, valamint a kisebbségek elűzéséből származó politikai és gazdasági haszon.
A második világháború után a Szovjetunió érdekszférájába került kelet-közép- és délkelet-európai államokban nagy volumenben végrehajtott etnikai tisztogatások jelentős mértékben hozzájárultak az ezen országokban 1945 és 1948 között lezajlott radikális gazdasági és társadalmi változásokhoz, átalakulásokhoz. Az etnikailag lényegében megtisztított kelet-közép- és délkelet-európai államokban a kényszerű népességmozgások gazdasági és szociális aspektusai, valamint azok következményei fontos momentumai voltak a formálódó átalakulásnak, és nagymértékben hozzájárultak a kommunista rendszerek uralomra jutásához és megerősödéséhez.
A német kisebbség Magyarországról történő kitelepítésében alapvetően három, egymással szoros összefüggésben és kölcsönhatásban lévő tényező játszott meghatározó szerepet:
Az etnopolitikai aspektus szerint a német kisebbség elűzésével Magyarország számára megnyílt a lehetőség, hogy Trianon óta forszírozott nemzeti homogenizációs programját megvalósítsa, illetve kiteljesítse. A második világháború utáni békerendszer tervezése során mind a nagyhatalmak, mind a „kis győztesek“, mind a legyőzött országok prioritásként kezelték a homogén nemzetállamok megteremtését, akár kényszerű migrációk végrehajtásának árán is. A cél Magyarországon is az etnikailag homogén nemzetállam megteremtése, a vegyes és kevert nemzetiségű területek, a kompakt nemzetiségi „szigetek“ megszüntetése volt.
Szocioökonómiai szempontból a magyarországi németség kollektív alapon történő megbüntetése annak vélt vagy valós második világháborús szerepvállalása miatt szorosan összefüggött a földreform kérdésével. Az 1945 márciusában kihirdetet, a Nemzeti Parasztpárt (NPP) koncepcióját tükröző földbirtokrendelettel megkezdett nagyszabású agrárreform a föld nélküli szegényparaszti-agrárproletár réteg földhöz juttatását és letelepítését részben a magyarországi németek kezén lévő birtok-, ingatlan- és ingóságállomány igénybevételével valósította meg.
A magyarországi német kisebbség kitelepítése során a már említett két aspektuson kívül egy további, migrációs politikai tényező is jelentkezett. E tényezőnek kettős, bel- és külpolitikai vetülete nagymértékben meghatározta az elűzetést-kitelepítést. A migrációs politikai aspektus belső vetületét jelentette a földreform végrehajtása következtében kibontakozó erőteljes országon belüli népmozgás. A német többségű községekben – a német ajkú birtokos parasztoktól elvett/elvehető föld révén – általában több felosztható birtok állt rendelkezésre, mint ahány földigénylő a településen élt. A főként alföldi nincstelen szegényparaszti tömegek földigényét viszont nem lehetett helyben kielégíteni, így hamar világossá vált, hogy a rendelet gyakorlati végrehajtásához telepítésekre van szükség. Ennek lett következménye az az 1945 tavaszán kibontakozó intenzív belső migráció, amely főleg az ország északi és keleti területeiről indult meg a németek által lakott, zömében dunántúli vidékek felé.
A migrációs tényező külpolitikai vetületét egyrészt a szomszédos országokból érkező, az ottani vérengzések, internálások és a rájuk váró különböző megszorító intézkedések elől az anyaországba menekülő határon túli magyarok jelentették; másrészt az 1941-ben „hazahozott“ és a Bácskában letelepített, majd onnan 1944 októberében menekülni kényszerülő és 1945 tavaszán a dél-dunántúli német községekben letelepített bukovinai székelyek több mint tízezer fős kompakt csoportja adta. Harmadrészt még ezeknél is jelentősebb külső nyomást jelentettek a tömegesen Magyarországra telepített felvidéki magyarok. Ők a nemzeti homogenitásra törekvő beneši ambíciók eredményeképpen, a német mellett a magyar kisebbségtől is szabadulni igyekvő Csehszlovákiával 1946-ban megkötött lakosságcsere-egyezmény értelmében kényszerültek lakóhelyük elhagyására. Ez utóbbinak komoly szerepe volt abban, hogy az elvileg a kollektivitás talaján álló elűzetés végül is csak részben valósult meg.
E három – egymással szorosan összefonódó – tényezőt, illetve célkitűzést a magyarországi német nemzetiséget kollektíven hazaárulóként, háborús bűnösként, az ország romba döntésének fő felelőseként beállító propaganda volt hivatott palástolni. A nácik által elkövetett borzalmakért kollektíven tették felelőssé a német kisebbség egészét, amelyhez a népcsoporton belül ténylegesen működő, 1940-től nemzetiszocialista mintára átformált szervezet, a Volksbund tevékenysége adta a muníciót. Ez az érvrendszer szolgáltatta a hazai németség ellen foganatosított intézkedések és szankciók sorozatának legitimációs alapját. A korabeli média elhallgatta azt a tényt, hogy ez az 1941-re gleichschaltolt és a népcsoport egészét nem is reprezentáló szervezet csupán az agresszív náci expanziós politika eszköze volt, valamint a németség mély belső megosztottságát, a náci Németországgal szintén együttműködő magyar nemzetiszocialisták és nyilasok, továbbá az öntudatos németséget a Harmadik Birodalomnak kiszolgáltató magyar kormánypolitika felelősségét.
1945 tavaszán a magyarországi sajtó igen intenzíven foglalkozott a „hazai svábok“ kérdésével. A különböző pártokhoz köthető lapok e tárgyban született írásai alapján jól kivehetővé vált a politikai élet meghatározó szereplőinek álláspontja. Az etnopolitika, a földreform, valamint a külső és belső migrációs nyomás metszéspontjában fekvő, sokszor erős érzelmi töltettel tematizált és nemzeti sorskérdésként kezelt problémákkal kapcsolatban az Ideiglenes Nemzeti Kormányban, illetve a Nemzetgyűlésben reprezentált meghatározó politikai erők a következő véleményen voltak.
A népi írók zömét integráló, főként a szegényparaszti réteget és a kis fizetésű vidéki értelmiséget képviselő Nemzeti Parasztpárt (NPP) a nemzetiségi kérdést, a háborús részvétel felelősségének morális problematikáját demagóg módon összekötötte egy évszázados szociális problémával, a szegényparaszti-agrárproletár réteg földhöz juttatásának kérdésével. Az NPP vezetői a nemzetiszocialisták által elkövetett borzalmakért a hazai németség egészét felelőssé téve a teljes népcsoport kollektív felelősségre vonása, megbüntetése és kitelepítése mellett érveltek. „A svábokat ki fogjuk telepíteni. Távozzanak! Az nem lehet, hogy a legjobb földeket Volksbundisták foglalják el, […] nagy birtokokon ötszobás lakásokban terpeszkedjenek. Lesz elég igényjogosult ezekre a földekre. Tiszántúl földnélküli zsellérei vagy az egyetlen éjszakán a rádióval elmenekített szerencsétlen csángók elfoglalhatják a svábok földjeit“ – jelentette ki Kovács Imre, a párt egyik meghatározó egyénisége 1945. április 7-én, az NPP pártnapján. Ugyanő néhány héttel később szinte megismételte a párt programjává vált gondolatokat „A legradikálisabb megoldást követeljük: A svábokat egytől-egyig ki kell telepíteni a országból. […] Takarodjanak, úgy ahogy jöttek. Egy batyuval a hátukon. […] Németországban lesz számukra hely, éljenek az alkalommal, mint ahogy mi is élünk vele, hogy örökre megszabaduljunk tőlük.“ (Kovács Imre: Egy batyuval… Szabad Szó, 1945. április 22.)
A Magyar Kommunista Párt (MKP), a földreform és a hazai németség megítélésének kérdésében lényegében átvette az NPP álláspontját. Az MKP ugyanis – amely az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti megállapodás értelmében felállított, szovjet tábornokok irányításával működő, ezáltal Moszkva közvetlen beavatkozását az ország belügyeibe mintegy legitimáló, a békeszerződés aláírásáig az ország szuverenitását jelentősen korlátozó Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) hathatós támogatásának köszönhette hatalmát – hiányzó társadalmi legitimációját egyrészt ideológiai és propagandisztikus eszközökkel, másrészt széles társadalmi támogatást biztosító gazdasági és szociális intézkedésekkel igyekezett megerősíteni. Az NPP-nek a németség kitelepítésével és a földreform megvalósításával kapcsolatos radikális koncepciója teljes egészében megfelelt a kommunisták érdekeinek. Ugyanakkor a várható közvetlen politikai haszonszerzésből az MKP sem akart kimaradni, és főleg nem akarta, hogy a babért egyedül az NPP arassa le, ezért Gerő Ernő, az MKP egyik vezető politikusa 1945. április 18-án a Szabad Nép hasábjain kijelentette: „A Nemzeti Parasztpárt a magyar nép lelkéből beszélt, amikor kiadta a jelszót: Ki az országból a sváb hazaárulókkal! […] Nincs és nem lehet helyük ezeknek a sváb hazaárulóknak ebben az országban. […] Zsíros, fekete földjük jó lesz a dolgozó magyar parasztságnak.“ (Gerő Ernő: Sváb hazaárulók. Szabad Nép, 1945. április 18.)
A legnagyobb bázissal rendelkező, a birtokos parasztság és a keresztény középrétegek támogatását bíró Független Kisgazdapárt (FKGP) egyik legjelentősebb támasza a harmincas évek közepén még a dél-dunántúli német birtokos parasztság volt. Azonban a második világháború végére kialakult belpolitikai hatalmi konstellációban a kisgazdapárt is kénytelen volt bizonyos mértékben igazodni a SZEB szovjet vezetőinek elvárásaihoz, valamint a vele koalícióban kormányzó MKP lépéseihez. Ezt az irányvonalat erősítették a párt kriptokommunista politikusai is. Ezért 1945 tavaszán az FKGP is beszállt abba a németellenes kampányba, amelynek dinamikáját az NPP és az MKP határozta meg. „Nemzetpolitikai szempontból nem kétséges, hogy Magyarországnak érdeke, minél nagyobb számban hagyják el a németek az országot. Soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk a németektől. Ma még egy csomó igényjogosultnak nem tudtunk földet adni“ – fogalmazta meg álláspontját id. Antall József kisgazdapárti politikus, a Tildy-kormány újjáépítési minisztere a kitelepítési rendelet vitájában. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy a pártvezetés jelentős része a későbbiekben igyekezett differenciáltabban közelíteni a kérdéshez, ezáltal megmenteni-megőrizni az FKGP tradicionális társadalmi bázisát.
A Magyarországi Szociáldemokrata Párt (SZDP) alapvetően ellenezte a kollektív felelősségre vonás és kollektív büntetés elvének gyakorlati alkalmazását a magyarországi német kisebbség vonatkozásában. Ennek egyik lényeges oka, hogy az SZDP vezetőinek egy része, valamint a párt tagságának jelentős hányada német származású volt. Erről a különösen az ipari centrumokban és a bányavidékeken erős, német származású kisiparosokból, munkásokból, bányászokból stb. álló bázisról pedig a párt nem mondhatott le. Annak ellenére, hogy az SZDP kriptokommunista politikusai hajlottak az MKP-hez közeli álláspont képviseletére e kérdésben, a párt lényegében kitartott a kollektív bűnösség és felelősségre vonás elvének elvetése és az egyéni elbírálás gyakorlatának alkalmazása mellett.
Az 1945. december 29-én közzétett 12.330/1945. M. E. sz. rendelet – illetve a szervesen hozzá tartozó, 1946. január 4-i keltezésű, Nagy Imre kommunista belügyminiszter által szignált, 70.010/1946 B. M. sz. végrehajtási utasítás – 1. §-a kimondta, hogy „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt“. (Magyar Közlöny, 1946/12.) Az „áttelepítési“ rendelet ezen megfogalmazása egyértelműen a kollektív felelősségre vonás elvét érvényesítette a magyarországi német kisebbséggel kapcsolatban. Ennek alapján valamennyi hazai német kitelepíthetővé vált, a magyar politikai elit egy része, valamint a Szovjetunió által dominált SZEB akaratának megfelelően.
A kitelepítési névjegyzékek összeállításának alapját az 1941. évi népszámlálás során szerzett adatok jelentették. Ekkor a trianoni Magyarország területén 477 057 fő vallotta magát német anyanyelvűnek, illetve 303 419 személy német nemzetiségűnek. A magyarországi német kitelepítetteket szállító első szerelvény 1946. január 19-én gördült ki Budaörsről Németország amerikai megszállási övezetébe. A magyarországi németek hazájukból történő elűzetése 1946 májusára érte el a csúcspontját. A kitelepítések súlyponti területe ebben a szakaszban a főváros környéke mellett a nyugati határvidék, Győr-Moson, Sopron és Vas vármegyék területe volt. A magyar kormány még a békeszerződés aláírása előtt így kívánt etnikailag tiszta, kész helyzetet teremteni a nyugati határszélen, hogy elejét vegye esetleges – etnikai érvekkel alátámasztott – osztrák területi igényeknek. 1946-ban hozzávetőlegesen 117 000 német származású egyént telepítettek ki Magyarországról.
Az elűzetés végrehajtása felszínre hozta a koalíciós pártok között e kérdésben is kezdettől fogva meglévő ellentéteket. Az egyes pártok saját érdekeiknek megfelelően igyekeztek bizonyos egyéneket, illetve csoportokat, potenciális szavazóbázisukat az elűzetés alól mentesíteni. A kisgazdapárt (FKGP) – nemzetgazdasági és szakmai szempontokat is figyelembe véve – elsősorban a módosabb-vagyonosabb német parasztgazdákat, illetve azokat próbálta mentesíteni, akik 1941-ben a német anyanyelv mellett magyar nemzetiségűnek vallották magukat. A párt ebbéli törekvése tükröződött az 1946. május 10-én, csupán „bizalmas úton“ közétett, vagyis csak a kitelepítést végző szervek részére megküldött, 32.920/1946. B. M. sz. rendeletben. A kitelepítést újraszabályozó jogszabály ugyanis kimondta, hogy azon személyek, akikkel szemben azonkívül, hogy 1941-ben német anyanyelvűnek vallották magukat, más „terhelő körülmény“ (német nemzetiség, VDU-tagság, Waffen-SS-szolgálat stb.) nem merül fel, mentesülnek az áttelepítési kötelezettség alól.
Ezzel szemben az MKP éppen a vagyonos német paraszti réteg eltávolításában volt érdekelt. Ugyanakkor a német származású szegényparaszti réteget, illetve a német ajkú munkásságot és a bányászokat igyekezett mentesíteni és saját politikájának megnyerni. A szociáldemokrata párt (SZDP) vezetőinek döntő többsége kezdettől fogva ellenezte a kollektív bűnösség elvének alkalmazását. A párt az elűzetés végrehajtása során – az MKP-hez hasonlóan – elsősorban a német származású munkásoknak és bányászoknak a kitelepítés alóli kivételét kívánta elérni. Az NPP viszont – amely az újonnan földhöz juttatott telepesek érdekeit védte – inkább a kitelepítés eredeti elgondolásának keresztülvitele mellett kardoskodott. Általánosságban megállapítható, hogy a kitelepítés kérdéséhez való hozzáállás ebben a szakaszban már mind kevésbé volt elválasztható a pártok között egyre élesedő koalíciós küzdelmektől, melyek dinamikáját az MKP határozta meg.
A németek elűzésének végrehajtása 1946 derekán mindenesetre nem a pártok vitái miatt rekedt meg, hanem azért, mert az Egyesült Államok 1946. június 4-én, illetve július 1-jén leállította a kitelepítési szerelvények fogadását az általa megszállva tartott németországi zónában. A kitelepítettekkel zsúfolt vasúti kocsik fogadását az USA hatóságai azért állították le, mert a kiszállítás körülményeiben jelentős anomáliákat tapasztaltak, vagyis az áttelepítés nem a megállapodásnak megfelelően, „szervezetten és humánus módon“ folyt. Másrészt a Csehszlovákiából is jelentős számban érkező elűzöttek befogadása, ellátása, letelepítése és integrációja a tervezetthez képest jóval nagyobb terhet rótt az amerikai adminisztrációra. Emiatt 1946 júniusának végétől novemberig gyakorlatilag szünetelt a német lakosság kényszerű kitelepítése. Az egyoldalú amerikai lépés nemcsak a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet és amerikai képviselői között okozott feszültséget, hanem a magyar kormányt is az „áttelepítés“ feltételeinek újratárgyalására kényszerítette az Egyesült Államok képviselőivel. Ennek eredményeként jött létre az 1946. augusztus 22-én megkötött, 19 pontos megállapodás, amely alapján folytatódhatott volna a kitelepítés.
A két fél közötti egyeztetések azonban – elsősorban a pénzügyi feltételek tisztázása miatt – elhúzódtak, ezért csupán november 8-án, illetve 10-én indulhattak meg újra a magyarországi németeket szállító szerelvények Németország felé. A kiszállításokat azonban az USA néhány hét múlva, november végén ismételten felfüggesztette, élelem-, tüzelőanyag- és lakáshiányra hivatkozva, és a SZEB amerikai képviselője még 1947. március 4-én is csupán arról tájékoztatta a magyar kormányt, hogy „nem tudják megjelölni a svábok fogadása megkezdésének időpontját“. Az ügyre 1947. május 19-én tett pontot a Németország amerikai megszállási övezetének parancsnoka által írt levél, amelyből kiderült, hogy az USA által ellenőrzött zónába további kitelepítésre nincsen lehetőség. Ez a tény a magyar kormányt azért érintette különösen érzékenyen, mert néhány héttel korábban a Csehszlovákiával kötött lakosságcsere-egyezmény értelmében megindult a felvidéki magyarok áttelepítése Magyarországra.
A potsdami határozatok közzététele után a csehszlovák kabinet durván magyarellenes politikája (deportálások, reszlovakizációs kampány stb.), valamint az Egyesült Államok és a Szovjetunió közbenjárása tárgyalóasztalhoz kényszerítette a magyar kormányt. Több tárgyalási forduló után a felek 1946. február 27-én Budapesten aláírták a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt. A paritásos lakosságcserén alapuló – nem egyenrangú felek, hanem egy győztes és egy vesztes állam között megkötött – megállapodás értelmében a csehszlovák kormány annyi felvidéki magyart telepíthetett ki kényszerűen, ahány magyarországi szlovák önkéntes áttelepülésre jelentkezett. Mindennek ellenére az egyezmény aláírását követően a lakosságcsere tényleges lebonyolítása nem indult meg azonnal. A felek csupán 1947. március 24-én állapodtak meg valamennyi részkérdésről, és április 12-én a felvidéki magyarok, illetve 21-én a magyarországi szlovákok áttelepítésével megkezdődött az egyezmény gyakorlati végrehajtása. A lakosságcsere legintenzívebb szakasza 1948. április 10-ig tartott, de egészen 1949 nyaráig érkeztek Magyarországra kisebb felvidéki magyar csoportok. 1945-1949 között összesen kb. 70 000 magyarországi szlovák költözött át önkéntesen Csehszlovákiába, és mintegy 65 000-90 000 csehszlovákiai magyar kényszerült áttelepülni Magyarországra.
A lakosságcsere-egyezmény gyakorlati végrehajtása akkor indult meg, amikor az amerikai hatóságok már – 1946 novemberétől – nem fogadtak több magyarországi német kitelepítettet az általuk igazgatott megszállási övezetbe. Sőt 1947 tavaszán az Egyesült Államok még a kiszállítások újrakezdésének időpontját sem tudta megjelölni. A magyar kormány kényszerhelyzetbe került: a felvidéki magyarok fogadása és letelepítése érdekében – ideiglenes megoldásként, a kitelepítések remélt folytatásáig – 1947. március 31-én a kitelepítésre kötelezett németek összeköltöztetése mellett döntött.
Az 1947. április 4-én kihirdetett 4.300/1947. M. E. sz. rendelet kimondta, hogy „mindaddig, amíg a magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítését […] folytatni nem lehet, a 12.330/1945. M. E. számú rendelet […] értelmében Németországba való áttelepítésre kötelezett magyarországi németeket ideiglenesen össze lehet költöztetni avégből, hogy a Csehszlovákiából [a] […] magyar-csehszlovák lakosságcseréről szóló egyezmény alapján Magyarországba áttelepített magyarok letelepíthetők legyenek.“ (Magyar Közlöny, 1947/77.). Ezzel a jogszabállyal a Csehszlovákiából kitelepített magyarok és a Magyarországról elűzött németek sorsa törvényileg is összekapcsolódott. A kényszerű összeköltöztetést azonban mindenki – a kormány, a hatóságok és maguk az érintettek is – csupán ideiglenes megoldásnak tekintette, és a helyzet végleges megoldását a németek elűzésének folytatásában látta. A kormány viszont ekkor már nem hitt abban, hogy az Egyesült Államok bármikor is újra engedélyezni fogja kitelepítetteket szállító vonatok indítását az általa megszállva tartott németországi zónába, ezért más külpolitikai megoldást keresett.
Két nappal azelőtt, hogy az amerikai hatóságok közölték (1947. május 19.), nem áll módjukban több magyarországi németet fogadni, a kormány a Szovjetunióhoz fordult és tőle kért segítséget a kitelepítés akut ügyének megoldásához. Június 11-én a magyar kabinet a SZEB-hez eljuttatott jegyzékében a magyarországi németek Németország szovjet megszállási övezetébe történő telepítésének engedélyezését kérte. A Szovjetunió 1947. július 17-én kelt válaszjegyzékében járult hozzá ahhoz, hogy Magyarország 50 000 németet telepítsen ki az általa megszállt németországi zónába. Ilyen előzmények után folytatódott 1947. augusztus 19-től a magyarországi németek Németország szovjet megszállási övezetébe történő „áttelepítése“.
Az elűzetések második nagy szakasza jórészt egy új jogszabály, a 12.200/1947. Korm. sz. rendelet alapján zajlott, amely az elűzetés kollektív alapon történő folytatása mellett az itthon maradó németek minél teljesebb vagyon- és tulajdonjogi korlátozására törekedett. A végrehajtást – az első szakaszhoz hasonlóan – ezúttal is visszaélések és törvénytelenségek egész sora kísérte. A kitelepítés, illetve a mentesítés kérdését jobbára az érintettek vagyoni helyzete döntötte el. 1947 és 1948 folyamán többnyire Bács-Bodrog, Baranya, Fejér, Komárom-Esztergom, Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Somogy, Tolna és Veszprém megyéből űztek el németeket a szovjet a megszállási övezetbe. A magyarországi németek kitelepítésének folyamata csupán 1948 második felében zárult le, az utolsó szerelvények Pest-Pilis-Solt-Kiskun, Baranya és Bács-Bodrog megyéből hagyták el az országot 1948 augusztusában, illetve szeptemberében.
A Magyarországról kitelepített németek számára vonatkozó adatok eltérőek. Az aktuális németországi kutatás hozzávetőlegesen 200 000 magyarországi német kitelepítettet tart nyilván. Ebből 150 000 főt az amerikai, 50 000 személyt a szovjet zónába szállítottak. A magyar történészek adatsorai némileg eltérnek ettől. Az 1946-ban, vagyis az amerikai megszállási övezetbe kitelepített németek számát 120-130 000-re, míg az 1947-48 folyamán a szovjet zónába elűzöttekét 38-50 000 főre teszik. Az illegális úton Magyarországra visszatért németek létszámát 8-10 ezer körülire becsülik.
A német nemzetiség Magyarországon maradt, a kitelepítés által nem érintett, továbbá a rendelet végrehajtása elől otthonából elmenekült, elbujdosott, illetve az elűzetést követően Németországból visszaszökött és itthon a teljes illegalitásban vagyontalanul, hontalanként élő, tagjainak jogi helyzetének rendezése érdekében a kormányzat 1950-ben rendeletet alkotott. Az 84/1950. (III. 25.) M. T. sz. rendelet kimondta, hogy az „áttelepítésre vonatkozó rendelkezések hatálya alá eső mindazon személyek, akik nem telepíttettek át, […] akiknek áttelepítésére sor került ugyan, de a jelen rendelet hatályakor Magyarországon tartózkodnak […], magyar állampolgárok és a Magyar Népköztársaságnak […] egyenlő jogú polgárai“. (Magyar Közlöny, 52/1950.) A jogszabály arról is rendelkezett, hogy sem a kitelepítési rendelet, sem az azzal kapcsolatos más korlátozó, jogfosztó intézkedések nem alkalmazhatók többé. Kimondta ugyanakkor azt is, hogy a „már végrehajtott hatósági intézkedések hatályukat megtartják“, ezért a korábbi jogtalanságokra való hivatkozással kártérítési igényt érvényesíteni nem lehetett. A rendelet több tízezer magyarországi németet érintett.
A magyar állam a második világháborút követően a területén élő német nemzeti kisebbséget kollektívan tette felelőssé a náci Németország, illetve a németséghez tartozó személyek által elkövetett tettekért. A kollektív büntetés szándékával sújtottak egy teljes népcsoportot személyi és tulajdonjogi korlátozásokkal, vagyonelkobzással, illetve a szülőföldről történő elűzetéssel. A háborús bűnösök felelősségre vonásának és megbüntetésének jogos morális igénye a háború utáni Magyarországon igazságtalanul kapcsolódott össze az etnikailag homogén nemzetállam megteremtésének, a földkérdés megoldásának és a határon túli magyarok letelepítésének és földhöz juttatásának problematikájával. A németség kitelepítésének gondolatát a magyar politikai elit számos tagja támogatta, sőt kezdeményezte. Az elűzetés tényleges megvalósulásának dimenzióját és dinamikáját – az 1945 után kialakult nemzetközi politikai konstelláció miatt – a magyar politika csak részben tudta befolyásolni.
Felhasznált irodalom:
Balogh Sándor: Magyarország külpolitikája 1945–1950. Budapest, 1988
Fehér István: A magyarországi németek kitelepítése 1945-1950. , Budapest, 1988
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században, Budapest 1999
Tóth Ágnes: Telepítések Magyarországon 1945–1948 között. A németek kitelepítése, a belső népmozgások és a szlovák–magyar lakosságcsere összefüggései. Kecskemét, 1993
Zielbauer György: A magyarországi németek elhurcolása és elűzése. Válogatott szemelvények a korabeli magyar sajtóból 1944–1948. Budapest, 1996